49

Ezio visszatért az orgyilkosok főhadiszállására, átöltözött, majd nehéz szívvel a Topkapi palotába ment. Az őrök parancsot kaphattak, hogy beengedjék, és egy titkos előszobába vezették, ahol alig pár perccel később megjelent Szulejmán. Az ifjú herceg meglepődöttnek és izgatottnak tűnt Ezio láttán.

Ezio megelőzte a szeméből kiolvasott kérdést.

— Tarik nem volt áruló, Szulejmán. Ő is a bizánciak nyomában volt.

— Micsoda? — Szulejmán kétségbeesése őszintének látszott. — És te...?

Ezio komoran bólintott.

Szulejmán leült. A rosszullét környékezte.

— Isten bocsásson meg nekem — mondta halkan. — Nem lett volna szabad ilyen hirtelen ítélkeznem.

— Herceg... mindvégig hűséges maradt nagyapádhoz, és neki köszönhetően meg tudjuk menteni a városodat! — Ezio röviden elmagyarázta, mit derített ki, mit hallott a janicsároktól, és megmutatta a Tariktól kapott térképet is.

— Ó, Tarik... — suttogta Szulejmán. — Nem lett volna szabad ennyire titkolóznia, Ezio. Micsoda szörnyűség érte jó tette fejében!

— A fegyvereket Kappadókiába vitték. Azonnal cselekednünk kell! El tudsz juttatni oda?

Szulejmán feléledt a merengésből.

— Hogy...? Eljuttatni? Persze! Intézkedem, hogy egy hajó elvigyen Mersinbe, onnan már szárazföldön utazhatsz tovább.

Ahmed herceg érkezése szakította félbe őket. Szerencsére már távolról türelmetlenül szólítgatta Szulejmánt, így Eziónak volt ideje a szoba egyik sarkába húzódni, ahol kevésbé tűnt fel a jelenléte.

Ahmed beviharzott a szobába, és rögtön a lényegre tért.

— Szulejmán, engem hamis színben tüntetnek fel, és árulással vádolnak! Emlékszel Tarikra, a janicsárra?

— Akivel összevesztél?

Ahmed kezdett nagyon bedühödni.

— Meggyilkolták! Nem titok, hogy rossz viszonyban voltunk. A janicsárok minden bizonnyal engem fognak vádolni!

— Ez borzasztó hír, bácsikám.

— De még mennyire! Ha ennek a híre eljut apámhoz, száműz a városból!

Szulejmán önkéntelenül is ideges pillantást vetett Ezióra a nagybátyja válla felett. Ahmed észrevette, és megperdült. Modora azonnal visszafogottabbá vált.

— Ó, bocsáss meg, öcsém. Nem tudtam, hogy vendéged van!

— Ez itt... Marcello — mondta Szulejmán némi habozás után. — Az egyik európai tanácsadóm Kefében.

— Buona sera — hajolt meg mélyen Ezio.

Ahmed türelmetlenül intett.

— Marcello, az unokaöcsémmel egy személyes ügyet kell megbeszélnünk — mondta szigorú hangon.

— Hát persze. Elnézéseteket kérem. — Ezio ismét meghajolt, ezúttal még mélyebben, és kihátrált az ajtón, miközben egy gyors pillantást vetett Szulejmánra, abban a reményben, hogy az meg tudja menteni a helyzetet. Szerencsére az ifjú herceg észnél volt, és hivatalos hangot ütött meg vele:

— A parancsot megkaptad. Ahogy mondtam, a hajó várni fog, mihelyst elkészültél!

— Grazie, mio principe — válaszolta Ezio. Távozott a szobából, de megállt odakint, mert hallani akarta a beszélgetés végét. Ám az ezután elhangzottak nem nyugtatták meg teljesen.

— Kézre kerítjük a bűnöst, nagybátyám — mondta Szulejmán. — Légy türelemmel.

Ezio ezen eltöprengett. Ennyire szorult lenne a helyzete? De nem ismerte elég jól Szulejmánt. És mire is figyelmeztette Juszuf? Hogy ne avatkozzon bele az oszmán belügyekbe?

Komor hangulatban hagyta el a palotát. Tudta, hogy hova kell mennie. Ahol megpihenhet — márpedig erre nagy szüksége volt —, és összeszedheti a gondolatait.